Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jordan 03

2009.10.09

Az első Bulls-korszak

 

Kép Egy újabb kosár
Az 1990-91-es szezonban végre megtört az átok, az alapszakasz MVP-ként másodszor tündöklő Jordan (31,5 pontos, 6 lepattanós és 5,5 gólpasszos átlaggal) vezetésével csapata 61 győzelmet aratva simán bekerült a rájátszásba. Ráadásul újra helyet kapott az Év védekező ötösében is. Ekkor már Scottie Pippen is All Star szinten játszott. Az első két körben a Philadelphiát és a New Yorkot legyőzve jutottak be a keleti konferencia döntőjébe. Ott az ősi rivális Detroit várt rájuk.
Újra a „Jordan Rules” védekezési stratégiát alkalmazták, de tanulva az előző év hibájából most a lekettőző[20] Detroitot gyors passzokkal szétzilálták. Egy sportszerűtlen jelenetnek is tanúi lehettek a nézők az utolsó mérkőzésen, Isiah Thomas vezetésével a rendes játékidő vége előtt levonultak a pályáról a detroiti játékosok, feladva a csatát, csak hogy ne kelljen kezet nyújtani az őket legyőzőknek. A begyűjtött négy győzelem azt jelentette, hogy története során először a „szeles város” csapata bejutott az NBA nagydöntőjébe, ahol a Magic Johnson és James Worthy fémjelezte Los Angeles Lakerst kellett legyőzniük.
Meglepően simának mondható eredménnyel, 4-1-es Bulls győzelemmel zárult a döntő, így Michael megszerezte élete első bajnoki címét. Ebben a párharcban is órási szerepet vállalt, miután ezentúl mindig, mikor bajnokok lettek, megválasztották a Döntő játékosának. A döntő második meccsén egy óriási mozdulatsorral (egyik kezéből másikva átvéve a labdát) megakadályozta, hogy Sam Perkins blokkolja, ezzel újra beírva magát a sportág történetébe, hiszen 2000-ben az ESPY sportlap az évtized jelenetének választotta.

A rájátszásban 15 győzelem mellett csak 2 vereséget szenvedtek el. Megkezdődött az első Bulls-éra.

 

1991-92-ben újabb csapatrekordot jelentő eredménnyel, 67-15-ös győzelem-vereség mutatóval zárták az alapszakaszt. Jordan újra alapszakasz MVP (30,1/6,4/6,1) díjjal gazdagodott és újra beválasztották az év védekező ötösébe is. A döntőben a Clyde Drexler vezette Portland Trailblazerst győzték le, így begyűjtve második bajnoki aranygyűrűjüket. A döntő előtt a média nagy felhajtást csapott a két vezéregyéniség körül, próbálták felébreszteni a 80-as évek nagy Magic Jonhson-Larry Bird rivalizálást. A döntő első mérkőzésén Michael újra emlékezeteset nyújtott, ma is rekordnak számító 35 pontot dobott az első félidőben úgy, hogy közülük 18 pontot hárompontos dobást követően. Miután a hatodik hárompontos is talált, Jordan leült a pálya szélére, és mélán bámult maga elé. Marv Albert, a mérkőzés kommentátora később úgy nyilatkozott, Michael ekkor ezt mondta maga elé: „Nem hiszem el, hogy ezt csinálom.”[21]

 

1992-93 Újabb nagyszerű teljesítménnyel rukkolt elő az alapszakaszban (32,6/6,7/5,5), de barátja, Charles Barkley ezúttal elnyerte előle az MVP címet.
Sima út vezetett a nagydöntőig, ahol épp a Barkleyval felálló Phoenix Suns állt csapata és a serleg közt. Lemásolva a múlt évi Portland elleni eredményt, 4:2-es összesítéssel sorozatban harmadszor nyerték el a bajnoki címet, megismételve a 60-as évek legendás Boston Celtics-ének produkcióját, elérve az ún. „three-peat”-et. Habár az utolsó meccs döntő momentumai nem Michaelhoz kötődnek, mégis az ő 55 pontja képezte alapját a Bulls győzelmének.
1992 nyarán zajlott a Barcelonai olimpia, amin ő is részt vett. A „Dream Team” néven elhíresült amerikai válogatott a profi ligában edződött játékosokból állt, és a világon egy csapat sem tudta velük szemben eséllyel felvenni a versenyt, így Michael második olimpiai aranyérmét nyerte.
Ezidáig 7 gólkirályi címet nyert, háromszoros bajnoknak és MVP-nek mondhatta magát. Mondhatni, elért mindent, amit kosárlabdázó elérhet. Talán emiatt, talán a média támadásai, talán a szerencsejáték szenvedélyéből származó családi gondjai miatt megcsömörlött a kosárlabdától. „Nagyon szégyellem magam emiatt, egyike azoknak a dolgoknak, amiket rettenetesen bánok. A tükörbe nézve azt kell mondanom magamban, hülye voltam.” – nyilatkozta később a hazárdírozásairól.
Ráadásként két tinédzser megölte az apját, miközben megpróbálták ellopni a kocsiját.

Így 1993 őszén ezekkel a szavakkal bejelentette a visszavonulását: „Elértem a karrierem csúcsát. Úgy érzem, már semmi mást nem tudok bizonyítani.”[22]

 

Kép A baseballos kitérő
A teljes sportvilág legnagyobb meglepődésére 1994. március 31-én az első osztályú Chicago White Sox fiókcsapatához, a Birmingham Baronshoz igazolt, amely a harmadosztályban játszott.[10][23] Ahogy a nyilatkozataiból kiderült, ezzel mélyen tisztelt apja kívánságát szerette volna teljesíteni, aki mindig profi baseballosként szerette volna látni fiát.
Hiába nyújtott méltányolhatatlan teljesítményt, nem rúgták ki, mivel a „régi-új” főnöke, a Bulls és a Barons tulajdonosa, Jerry Reinsdorf pártfogásába vette. Természetesen nem jótékony cselekedet volt: még mindig órási reklámértékkel bírt, és az ő meccsein mindig telt ház tombolt a lelátókon.
Ezután tett még egy rövid kitérőt a Scottsdale Scorpions csapatánál, az Arizonai Őszi Ligában az 1994-es évben.
Belátva, hogy a baseball nem az ő világa, visszatért a parkettre.
1995. március 19-én, majd' egy év kihagyás után újra magára öltötte a Bulls mezét. A lehető legrövidebben kommentálta az eseményt a kiadott sajtóközleményében: „Visszatértem”.[23] A 45-ös számú mezt választotta (ebben játszott a Baronsnál is),[24] miután első viszavonulásakor a már vele összekapcsolt 23-as mezt visszavonultatták tiszteletére. [25] Nem a tervek szerint ment a visszatérés, első meccsén 19 pontot szerzett egy Indiana Pacers elleni vesztes meccsen.[25]

Egész idényben formán kívül volt, így nem tudott segíteni csapatának, hogy elkerüljék a kiesést a rájátszás második körében, ahol a Penny Hardaway-jel és Shaquille O'Neallel felálló Orlando Magic 4:2-es összesítéssel búcsúztatta őket.

 

A második Bulls-korszak Kép
A kiesés után újult erővel vetette bele magát az alapozásba, új célként meg akarta mutatni a világnak, hogy még nem felejtett el kosárlabdázni. Ettől a szezontól újra a 23-as mezszámot viselte. [10][23] A bizonyítási vágy a maximális teljesítményt hozta ki belőle és a csapatból is: az 1995-96-os szezont ma megdönthetetlennek tűnő 72 győzelemmel zárták. A régi bajnokcsapatból már csak Scottie Pippen maradt hírmondónak, nagy húzásnak számított viszont Dennis Rodman leigazolása, aki a védekezésben tudott igazán sokat hozzátenni a játékhoz. Michael újabb gólkirályi és MVP címet szerzett a gyűjteményébe. Bill Wenington mesélte erről az időszakról:
Michael tudta, mire képes, derűs volt, jól érezte magát. Egy alkalommal Vancouverben játszottunk. A negyedik negyedben ellenfelünk tizenkét ponttal vezetett, amikor Michael visszatért a pályára. Az órára nézett, és azt mondta, ennyi idő elég lesz arra, hogy megfordítsuk az állást. Az utolsó hat percben tizennyolc pontot szerzett. Fantasztikus pali.
[26]
A rájátszásban sem sikerült megszorítani a csapatot, a főcsoportdöntőben nemes bosszút álltak az Orlandón, 4-0-val söpörték ki őket. A fináléban pedig a Seattle Supersonicsnak kellett meghajolnia (4-2). Az egész rájátszást nézve 15-3-as győzelem-vereség arányt hoztak, vagyis a nagydöntőben elszenvedett két vereségen kívül csak egyszer sikerült őket kétvállra fektetni. Ebben az évben Jordan-nek olyan dolgot is sikerült elérnie, amit játékos az 1969-70-es szezon óta nem tudott végrehajtani. Willis Reed után a második játékos lett, aki egy szezonban nyerte el az alapszakasz, a döntő és az All Star meccs legjobb játékosának járó díjat is.[23] Paul Westphal, a neves tréner a nyilatkozta sokoldalúságáról:
Talán még Michael sem tudná megállítani Michaelt, ő a legjobb irányító, a legjobb dobóhátvéd, a legmegállíthatatlanabb bedobó és erőcsatár. Még a liga öt legjobb centere közé is besorolnám.
[26]
Az 1996-97-es szezonban 69-13-as mutatóval repítették magukat a rájátszásba. Új ellenfél tűnt fel a színen, a John Stocktont és az azévi MVP-t, Karl Malone-t is a soraiban tudó Utah Jazz. A nagydöntő végül hat meccsen dőlt el, 4-2-es Bulls sikert hozva. Jordan két meccsen is az utolsó percekben hozta az eredményt csapata számára. Az első meccsen egy, a dudaszó pillanatában elengedett középtávoli dobással szerezte meg a győzelmet. Az ötödik meccs, mikor a párharc 2-2-es döntetlennel állt, a „flu-game” {„influenzás-játék”} néven vált ismertté. [27]
Ekkor Michael gyomorbántalmakkal és magas lázzal küszködve dobott 38 pontot, és az eredményről döntő hárompontos kosár is az ő nevéhez fűződik. A mérkőzésről ő maga nyilatkozott így:
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.